Réti Zoltán: A mű születése

 

Ki is tekint ránk a képről, amelyet az időszaki kiállításon láthatunk? A kisebbeknek talán „csak” egy tokás, bajuszos, kalapos bácsi. Nagypapa-szerű alak. A nagyobbak már biztosan megismerik: ő Mikszáth Kálmán, aki idén éppen száz éve hunyt el.

Mikszáth a magyar irodalom egyik legfontosabb alakja. Érettségi tétel! De nem ezért szeretjük. El sem hiszitek, milyen gyönyörűen tudott mesélni! Hogy mennyi történetet tudott!

Nógrád megyében élt, és ismerte a környék minden különös figuráját, minden legendáját, a felvidéki várak titkait, a babonákat, az állítólag megtörtént csodákat. Például, hogy egyetlen egyszer visszafelé folyt a bágyi patak. Vagy, hogy Szent Péter esernyője alatt feltámadt a glogovai Srankó János. Hogy mit jelent a titkos szerelem nyelvén a fehér virág és a piros virág… Színes meséskönyveket írt a hókirályról, az elégedetlen fazékról és Gazsi kalandjairól.

Nézzétek csak, milyen komolyan tartja a hosszúszárú cseréppipát! Csak úgy gomolyog körülötte a füst! Réti Zoltán nagy szeretettel festette meg az író arcát, és finoman vitte fel a papírra a vízfestékkel a lilásan göndörödő füstöt, amely szinte beburkolja az író alakját. Az író nem avatkozik be a dolgainkba. Olyan, mintha kicsit messzebbről nézne bennünket. Vagyis azt a világot, amit meg akar örökíteni a születendő műben. Éles, kék tekintete belehatol a levegőbe: pontosan látja, mi történik, és el tudja választani a jót a rossztól. Persze ír mindkettőről. És tanítani akar minden történetével.

Horpácson, régi háza előtt van egy bronzszobor. Hosszú, karfás pad, amilyeneket régi tornácokon látni. A pad egyik végében ül az író, az elmaradhatatlan selmeci pipával a kezében, de mellette még van bőven hely. Oda lehet telepedni – fényképezkedni, olvasni, gondolkodni. Hallgatni, mit susognak a hatalmas fák között a nógrádi szellők.

Jelképesen üljünk mellé mi is! Vegyük le a polcról egy kötetét, és figyeljük a régmúlt idők történeteit!